19. századi világítótorony-őrök: Miért őrültek meg a magánytól?

A távoli, sziklás partokon álló világítótornyok mindig is a remény és a biztonság szimbólumai voltak a tengerészek számára, ám az őrök számára a 19. században ez a szerep gyakran tragikus sorsot hozott. A világítótorony-őrök tragikus sorsáról szóló teljes cikk a Liked.hu-n olvasható. Ezek az elszigetelt építmények a civilizációtól távol, embertelen körülmények között rejtettek el egy-egy magányos lelket, akinek feladata a fény ébren tartása volt. A folyamatos egyedüllét, a monotonitás és az elemekkel való állandó küzdelem súlyos pszichológiai terhet rótt rájuk. Nem véletlen, hogy sokan közülük elvesztették az eszüket, belehajszolva magukat az őrületbe.

A világítótorony-őrök elmeállapotának romlását számos tényező együttesen okozta, melyek közül a legmeghatározóbb a teljes izoláció volt. Hónapokon át, néha éveken keresztül éltek emberi társaság nélkül, csupán a tenger végtelen zúgása és a szél süvítése volt a társuk. Az ingerszegény környezet, a megszakítás nélküli éberség kényszere és a rutin iszonyatos monotóniája fokozatosan őrölte fel a pszichéjüket. Ezen túlmenően a természet félelmetes erejével való állandó szembesülés, a viharok és a köd nyomasztó jelenléte is hozzájárult ahhoz, hogy sokan a depresszió és a paranoia mélységeibe süllyedtek. A 19. századi orvostudomány nem tudott hatékony segítséget nyújtani nekik, így tragédiájuk gyakran elkerülhetetlen volt.